Röviden így jellemezhető a magyarországi kis-és középvállalkozások hazai érdekképviselete. Öncélú, ám céltalan vezetés, koncepciótlan és fantáziátlan vízfej, a valós problémákkal szemben tanácstalan, azzal semmit sem kezdeni tudó, igazából érdektelen középszerű vezetés.

Pedig ahogy a vicc is szól: igény az volna rá. Jelen esetben az érdemi és hatékony érdekképviseletre. A kis- és középvállalkozások tekintetében ez különösen helytálló megállapítás, hiszen a multinacionális vállalatokhoz hasonlóan érdekeik és szempontjaik nekik is vannak, ám erejük és befolyásuk már annál kevesebb. A magyar vállalkozásokat összefogó kereskedelmi és iparkamarák, különféle szövetségek és egyéb érdekképviseletek a közös és összehangolt fellépésen keresztül ezt az erőt és befolyást lennének hivatottak pótolni, biztosítani.

Sajnos azonban valóban csak lennének, mert az általános vállalkozói tapasztalat szerint ez csak szavak szintjén létezik. Sokan csak legyintenek mondván, hogy nem is várnak tőlük többet. A vállalkozások többsége igazából csak évente egyszer találkozik ezekkel a szervezetekkel: amikor tájékoztató levelet kap az éves tagdíj esedékességéről. Ilyenkor kicsit meglepetten szokás megállapítani, hogy megint eltelt egy év, és megint semmi haszna nem volt a tagságnak. Igaz is, hiszen miért éppen az ő problémájukkal foglalkoznának ezek a szervezetek. Pedig megtehetnék. És meg is kellene tenniük, mint ahogy más országok gazdasági érdekképviseletei szervezetei meg is teszik.

2017-re ugyanis kicsúcsosodott egy probléma, amellyel magával, illetve hatásaival, kivétel nélkül szinte minden vállalkozási formának találkoznia és szembesülnie kellett: ez pedig nem más, mint az idei év slágertémája, a munkaerőhiány. Talán az elmúlt 30 évben nem volt még egy olyan gazdasági jelenség, amely annyi cikket, elemzést, vita és konferencia megjelenését inspirálta volna, mint amit az elmúlt 1-2 évben kulminálódott munkaerőhiány eredményezett. Már csak emiatt is természetes lenne az elvárás, hogy a kamarák és az egyéb érdekképviseleti szervezetek foglalkozzanak a problémával, és ami még ennél is több, érdemi válaszokat, megoldási lehetőségeket vessenek fel.

Ezt inkább ne várjuk! Pontosabban: ezt nem várhatjuk. Eddig is sokan érezhették úgy, hogy jól ismert helyzetet mutatnak be ezek a sorok, esetleg sokaknak van valamilyen kiábrándító élményük, véleményük. Személyes élményeim nekem is vannak, és egyik sem vet jó fényt az érintett kamarára, érdekképviseletre. Ha csak hallottam volna ezeket a történeteket, biztosan kétkedve fogadtam volna őket. Legfőképpen azért, mert magamtól nem feltételezek ekkora érdektelenséget, szűk- és rövidlátást érdekképviseleti szervezetek vezetőitől. Sajnos azonban az élet, pontosabban a nagy magyar valóság mindig rácáfol elvárásainkra.

Humánerőforrás alapú vezetői döntéstámogatással foglalkozom. Ennek részeként a munkaerő teljesítményének mérésével, hatékonyságának optimalizálásával. Módszerünk a hatékonyság és versenyképesség növelésével, ha csak részben is, de megoldást kínál a munkaerőhiányra. Valamikor a nyáron történt, hogy egy ismert érdekképviseleti szervezet főtitkára egy rádiós interjú során érintette a magyar vállalkozások versenyképességének problematikáját. Reagálva erre, még aznap e-mailben kerestem meg, és ajánlottam együttműködést a témában. Hogy megkeresésem biztosan célba érjen, még telefonon is egyeztettem a szervezet titkárságával a főtitkár elérhetőségét. Tíz nap elteltével ugyanennél a titkárságnál érdeklődtem levelem sorsáról. Megerősítést kaptam, hogy levelem megérkezett, és érdeklődve kérdezték, hogy mégis mit szeretnék. Jeleztem, hogy egy választ mindenképpen. Válasz persze azóta sem érkezett. Hogy meg vagyok-e lepve? Azon mindenképpen, hogy egy érdeképviseleti szervezet főtitkára válaszra sem méltat valakit, aki segítséget ajánlj neki egy témában, amellyel kapcsolatban éppen aznap nyilatkozott egy rádióban. Meg azon is, hogy egy szervezet, amely nevében is a vállalkozókat képviseli, még válaszra sem méltat egy vállalkozót.

Szintén a nyár folyamán beszéltem egy másik szervezet másik főtitkárával, akinek szintén hasonló megfontolásból javasoltam együttműködést. Gondoltam, neki is hasznos lenne, ha tagjaiknak, akiket képvisel, valami újat és esetleg hasznosat tud nyújtani a munkaerőhiány kapcsán. Főtitkárként annyit tudott ajánlani, hogy bár nem vagyok szervezetük tagja, de egyszeri 200.000 Ft-ért cserébe egy rendezvényen, ahova vagy eljön a tagok egy része vagy nem, bemutatkozhatok. A tagjaik nevében is köszönöm a lehetőséget, főtitkár úr.

De ha mindez nem lett volna elég, a napokban a jelenséget megkoronázta az egyik ilyen szövetség elnöke. Megjelentettem egy írást, amelyben állami munkahelyek százezreinek megszüntetését javasoltam és tartottam szükségesnek, egy átfogó felülvizsgálat részeként, vagyis megfontolt módon, nem pedig a szokásos fűnyíróelv alapján. Legnagyobb meglepetésemre alig egy héten belül szinte szó szerint ugyanezt az elgondolást olvasom ennek a bizonyos elnöknek a szájából, amit, mint kérést tervez megfogalmazni a kancelláriaminiszter irányába. A javaslat – ellentétben az általam megfogalmazottal – módszert nem tartalmazott. Mint vállalkozó az őt képviselő szervezet elnökének, levelet írtam, amelyben örömömet fejeztem ki javaslataink tartalmi hasonlóságához és időbeni közelségéhez. Felvetettem az együttműködés lehetőségét, amelyet főtitkára korábban két alkalommal válaszra sem méltatott. Nem meglepő módon, harmadszorra sem érkezett visszajelzés.

Ezek után bele sem merek gondolni, hogy ha nem kap választ az, aki javasol és adni akar, akkor mire számíthatnak azok, aki esetleg segítségért fordulnak azokhoz a szervezetekhez, amelyek az ő érdekeiket képviselik, értük vannak, belőlük élnek.

humaneroforrasoptimalizalas.hu