A magyar gazdaság teljesítménye és növekedése az elmúlt években kivételes eredményeket produkált. Ebben nem kis szerepe van az állami beruházás-ösztönzésnek, amely a vissza nem térítendő támogatások és adókedvezmények egyedi kombinációival vonzó célponttá teszi Magyarországot számos multinacionális nagyvállalat számára. Az államnak ez a tevékenysége a maximumon pöröghet, hiszen szinte hetente kerülnek bejelentésre újabb és újabb megállapodások beruházásokról, amelyek eredményeként nemzetközi nagyvállalatok nyitnak gyárakat vagy bővítenek már meglévőket. Nemzetgazdasági szempontból ennek elsődleges és legfontosabb közvetlen hozadéka azon munkahelyek százai vagy akár ezrei, amelyek egy gyárnyitás eredményeként jelennek meg a piacon. Mindez egy újabb adó- és járulékfizető munkáltatót, a kereskedelemben pedig újonnan megjelenő vagy már meglévő, de megerősödő fogyasztók ezreit eredményezi. A közvetett hasznok között szintén első helyen szokás említeni azokat a munkahelyeket, amelyek egy adott gyár beszállítói köréhez tartozó cégeknél generálódnak, hiszen esetükben a fentebb említettek hozadékok szintén jelentkeznek. Kijelenthető tehát, hogy a magyar gazdaságpolitika ezen modellje egyértelműen működik, sikertörténet. Valóban kijelenthető?
A beruházás-ösztönzés kapcsán azt mindenképpen érdemes tisztázni, hogy mit tekintünk sikernek. Mitől sikeres, illetve időben meddig terjed a sikeresség? Meddig kell – és lehet – a pozitív hozadékokkal számolni, azokra hivatkozni? Akár egy idő után negatív irányba is fordulhat egy ilyen projekt mérlege? Akár. Talán azért, mert ha a pozitív hozadékok megteszik hatásukat, a későbbi negatív eredmények már jelentőségüket vesztik? Ez is előfordulat. Hiszen sem egy pár cipőt, de még egy új autót sem használunk egy életen át. Ár-érték arányuk szerint még költünk ugyan fenntartásukra, de egyszer életciklusok végéhez érnek, és megválunk tőlük. Mondhatjuk, hogy ez a gazdasági logika. Tekinthetünk így a beruházás-ösztönzésre és annak eredményeire is? Életciklusuk van, mint bármi másnak? Ezt alapul véve bármilyen kedvező feltételekkel is csábítanak egy multinacionális vállalatot Magyarországra, az biztosan nem fog az idők végezetéig itt maradni? Ez szinte biztos.
Alapvetően a rövid távú haszonnal nincsen baj, ha az hosszabb távon nem fordul olyannyira negatív irányba, hogy összességében is negatív mérleget produkál. Persze az összességébennek is kell egy időkeretet adni, és éppen ez az, ami nehézzé teszi az effajta értékelést. Esély vagy veszély? Nehéz kérdés. A magyar gazdaság és a GDP növekedésére vonatkozó adatok, az immár évek óta tartó folyamatos bérnövekedési tendencia és persze a foglalkoztatási ráta alakulása arra enged következtetni, hogy a modell működőképes, és érdemben járul hozzá az ország gazdasági eredményeihez. Ha innen nézzük, létjogosultságához és eredményességéhez nem fér kétség. Az más kérdés, hogy elegendő információ áll-e rendelkezésre a beruházás-ösztönzés eredményeinek érdemi vizsgálatához és értékeléséhez. Amit viszont tudni lehet, vagyis hogy a többi közt vissza nem térítendő támogatások, valamint adókedvezmények az állami ösztönzés csodafegyverei, lehetőséget teremt egy más megközelítésre.
A magyarázatot a tőke és a profit mibenlétében érdemes keresni. A tőke ugyanis az egyik legőszintébb és legracionálisabban működő jelenség a világon: oda megy, ahol profitot remél. A beruházás-ösztönzés eredményességét, annak esély vagy veszély mibenlétét a tőke szempontjából érdemes vizsgálni. Induljunk ki abból, hogy az állami beruházás-ösztönzés nem egy piac alapú eszköz. Éppen ettől csodafegyver, ám egyben ez az Achilles-sarka is. Azért van rá szükség, mert piaci alapon a tőke nem jönne ide, a multinacionális vállalatok más célországot választanák beruházásaik helyszínéül. Az állam beruházás-ösztönző tevékenységével, különféle kedvezmények felajánlásával igyekszik rávenni ezeket a vállalatokat álláspontjuk megváltoztatására. Ez pedig beavatkozás a piaci viszonyokba. Persze ha a környező országok államai is mind ezzel az eszközzel operálnak, akkor akár már piacinak is tekinthető. Akár.
Tény, hogy ahol állami beruházás-ösztönzés szükséges a tőke figyelmének felkeltéséhez, abban az országban nem minden a tőke igényeinek megfelelően működik. A kijózanító valóság az, hogy a tőke kizárólag a saját hasznát nézni, ráadásul a kedvében kell járni, ha bármit is akarnak tőle. Üzletet kizárólag akkor köt, ha biztos hasznot lát belőle. Rideg józansága kiszámíthatóvá teszi. És éppen az az, amiért az egyes üzletek konkrét részleteinek ismerete nélkül is biztosra vehető, hogy a beruházás-ösztönzés eredményeképpen a multinacionális vállalatok szempontjából előnyös üzletek köttettek az elmúlt években.
De mi van a serpenyő másik felében? Mit is nyer Magyarország a beruházás-ösztönzéssel? Adó- és járulékfizető multinacionális vállalatotokat, illetve az általuk létrehozott munkahelyek ezreit, tízezreit. A megállapítás viszont már az elején is sántít, hiszen a beruházás-ösztönzés lényege éppen a multinacionális nagyvállalatnak juttatott vissza nem térítendő, általában milliárdokban számolt támogatások, illetve bizonyos adó- és járulékfizetési kedvezmény/mentesség, ami motiválja és lehetővé teszi ezeknek a munkahelyeknek a létrejöttét. Valójában ezeket a munkahelyeket részben a magyar állam hozza létre, továbbá az itt dolgozó munkavállalók, illetve az általuk megtermelt javak utáni adó- és járulékfizetési kötelezettség egy részéről is lemond. Vagyis ezek a vállalatok korlátozott mértékben tekinthetők adó- és járulékfizető munkáltatóknak. Merre is billen a mérleg nyelve? Még mindig pozitív irányba, figyelembe véve a ténylegesen befizetett közterheket, a létrejövő vásárlőerőt és az egyéb járulékos gazdasági előnyöket?
Az új munkahelyek ezreinek, tízezreinek megjelenése a magyar munkaerőpiacon mindenképpen hasznot hoz az országnak. A kérdés az, hogy ezek a munkahelyek mennyire tekinthetők tartósnak, hiszen állami beavatkozás nélkül nem, vagy legalább is nem ennyi jött volna létre. A tény, hogy alapvetően nem piaci folyamat, igény generálta létrejöttüket, egyrészt sérülékennyé teheti őket, mivel ha más piaci folyamatok erősebbnek bizonyulnak, ezek a munkahelyek könnyen megszűnhetnek. Az elmúlt hónapokban már olvashattunk leépítésről és gyárbezárásról is, éppen a beruházás-ösztönzések kiemelt célpontjához, az autóiparhoz köthetően. Másrészt az ezekhez a munkahelyekhez kapcsolódó, egyre növekvő bérigények torzítják a hazai bérezés rendszerét. Az év eleji Audi-sztrájk következményei kapcsán olvashattunk egy olyan szakértői feltételezést, hogy „ha emelkednek a bérek, és emiatt gondba kerülne a hazai gyár, akkor a cégnek jobb alkupozíciója lesz a kormánnyal, bizonyos támogatásokat kaphatnak (pl. továbbképzési), így végső soron az adófizetők javítanák az Audi magyar leányvállalatának helyzetét”. Amennyiben ezt úgy kell értelmezni, hogy a beruhás-ösztönzés keretében nem csak az „ide jövetelt”, hanem az „itt maradást” is támogathatja a magyar állam, akkor ezek a munkahelyek még kevésbé piaci alapon működnek, létezésüket gyakorlatilag a különféle és folyamatos állami támogatásoknak köszönhetik.
Ez különösen azért torzító hatású, mert bár jól csengenek a Magyarországon működő multinacionális nagyvállalatok nevei, a hazai munkavállalók gyakorlatilag 2/3-át mégis a kkv-k foglalkoztatják, amelyek ilyen nagyságrendű és tartós támogatásoknak még a töredékéről sem álmodhatnak. A munkaerőhiány és az ahhoz szorosan kapcsolódó bérfeszültség, bérfejlesztési kényszer leginkább a kkv szektort és annak szereplőit sújtja. A legszigorúbb piaci viszonyok között a kkv-k mozognak, a piaci hatások és szempontok őket befolyásolják a leginkább, éppen ezért mozgásterük bérfejlesztések tekintetében nekik a legszűkebb.
Ugyanakkor furcsa módon a beruházás-ösztönzés keretében nyújtott állami támogatások akár csökkenthetik is ezeknek a munkahelyeknek a megmaradási esélyeit. Hogy miért? Mert ahogy korábban jellemeztük, a tőke már csak ilyen. Rideg, önző és számító. Működését tökéletesen példázza a gödi Samsung gyár esete, amely másfél évtized után bezárt, ám pár évvel később újra indította gyártósorait, igaz azon már nem televíziók, hanem akkumulátorok készülnek. A tőke ide jött, elment, majd visszajött, mert érdeke, a profit maximalizálásának mindenek feletti szempontja így kívánta. A beruházás-ösztönzés sikerességének egyik kulcs biztosan az, hogy a vetélytársaknál többet és jobbat kell ajánlani, hogy a tőke ide jöjjön, és itt is maradjon. Ez egy örök verseny, amelyben a sikerért állami oldalon folyamatosan tenni, vagyis adni kell, ugyanakkor vannak olyan piaci folyamatok és változások, amelyeket még ezzel a módszerrel sem lehet felül írni. A tőke pedig ezt a helyzetet kihasználja, és mindaddig marad, míg a profit elvárásainak megfelelően alakul.
