Amikor az államadóságról, pontosabban a költségvetési hiányról elmélkedünk, akkor az esetek többségében legtöbbünk kizárólag makrogazdasági tényezőket vesz figyelembe. És mivel ezek befolyásolása gyakran nehéz, összetett gazdaságpolitikai intézkedéseket igényel, és azok hatása is csak több év távlatában érvényesül, a praktikus, józan észen alapuló módszerekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Pedig a költségvetési hiány nem más, mint mindenkori kormányaink pénzügyi tervezésének furcsasága. A politikai döntéshozók egyszerűen nem mindig követik a gazdálkodás és pénzügyi tervezés józan észen alapuló legfőbb elvét, miszerint addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Sőt optimális esetben addig se, mert minden szervezetnek szüksége van tartalékok képzésére, előre felkészülve az esetleges nehéz időkre.
A közgazdaságtan különböző iskolái immáron több, mint 200 éve vitatkoznak arról, hogy egy kormány kivételt képez-e ezen alapelv alól, vagy sem. A politikában ugyanis nem ritka, hogy más elvek és társadalmi érdekek felül kell írják a szigorúan gazdasági megfontolásokon alapuló intézkedéseket. Abban azonban nincs igazi vita, hogy ha minden mást változatlanul hagynánk, akkor a kisebb államadóság, és az alacsonyabb költségvetési hiány stabilabb kormányzást tenne lehetővé azáltal, hogy szélesíti a mindenkori kormányok gazdasági mozgásterét.
Ha pedig a kisebb hiány, vagy a pénzügyi egyensúly jó dolog, akkor nem is kérdés, hogy minden olyan megtakarítás előnyös a kormányzatnak, ami nem a szociális, oktatási vagy egészségügyi kiadások csökkentésén alapszik, vagy más társadalmilag és politikailag érzékeny területen történő megszorításon nyugszik, hanem pazarlást, felesleges munkavégzést vagy alacsony működési hatékonyságot szüntet meg.
Tekintve, hogy a modern menedzsmenttudományban rendelkezünk pontos, matematikai alapú módszerekkel arra, hogy megállapítsuk az irodai dolgozók munkavégzési hatékonyságát, valamint kimutassuk a fölös kapacitások és egyéb pazarlások jelenlétét az adminisztratív munkahelyeken is, ez teljességgel lehetséges lenne az államigazgatás és közfoglalkoztatás legtöbb területén is. Ha pedig egy 80-100 fő közötti irodai alkalmazotti létszámmal működő cégben évi tízmillió Forintot meghaladó megtakarítás jöhet létre egy irodai munkahatékonysági elemzést követően, akkor nem kell matematikusnak lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk mekkora jelentősége lehetne a munkahatékonyság javításának a több százezer állami foglalkoztatott esetében.
Továbbá a hatékonyság javulása nem kizárólag a felesleges kapacitások leépítését jelentheti. Egy munkaerőhatékonysági audit gyakran talál olyan területeket is a különböző szervezeti egységekben, amelyek pont, hogy annyira túl vannak terhelve, hogy már-már képtelenek ellátni a rájuk bízott feladatokat, illetve kapkodva, gyenge minőségben szolgáltatnak.
Egy az egész állami szektorra kiterjedő munkaerő hatékonysági vizsgálat sorozatnak akár az is lehetne a következménye, hogy az állami közszolgáltatások kisebb foglalkoztatotti létszámmal, alacsonyabb költségek mellett, jobb minőségben, és nagyobb mennyiségben állnának a polgárok rendelkezésére. És nem mellékesen, az így elért megtakarítások jelentősen hozzájárulhatnánk a költségvetési hiány csökkentéséhez, ráadásul csak olyan pénzeket érintve, melyek megtakarítását széleskörű politikai egyetértés övezné.
