Álmaink munkahelyének megtalálása és kiválasztása legalább olyan fontos döntés életünkben, mint a párválasztás. Az ideálist keressük, és hosszú távra tervezünk vele. Hogy végül hol állapodunk meg, az motivációinkon, és persze lehetőségeinken múlik. Hogy kinek mi a motivációja, az szubjektív, ugyanakkor trendek, általánosságok mégis megállapíthatók. Az álláskeresők és munkahelyváltást tervezők motivációival foglalkozó felmérésekből napjainkban egy meglepő és elgondolkodtató tendencia olvasható ki: a szakmai kihívás egyre hátrébb csúszik a prioritási listán.

A munkahelyválasztást befolyásoló motivációk változatosak, ám azok sora mégsem végtelen. Munkahelyével kapcsolatosan szinte mindenkinek szempont – és egyben elvárás is – az emberséges és következetes vezető, a korrekt bérezés, a jó munkahelyi környezet és infrastruktúra, a feszültségmentes munkatársai kapcsolatok, fix munkaidő, minél könnyebb megközelíthetőség, stb. Közhelyszerű, de mégis, alapvető és jogos igény mindegyik. Persze ritka eset, hogy összes elvárásunk teljesül, általában egy vagy több szempont tekintetében is kompromisszumra kényszerülünk.

A munkaerőhiány azonban ebből a szempontból is kedvezni látszik a munkavállalóknak. Az álláshirdetésekben olvasható elvárások puhulni és lazulni kezdtek. A képzett munkaerő hiánya arra kényszeríti a munkáltatókat, hogy csökkentsék elvárásaikat, mind tudás, mind pedig szakmai tapasztalat szempontjából. Szélesíteni próbálják merítési lehetőségüket annak árán is, hogy a kiválasztott munkavállaló akár csak hosszabb ideig tartó át- vagy továbbképzés után érheti el az elvárt teljesítmény szintet. Ezzel egyidejűleg a munkavállalónak kínált juttatások körét és minőségét drasztikusan bővítik. A vállalatot magát pedig, mint kívánatos és trendi munkahelyet – internetes társkereső oldalak profiljait is megszégyenítő kreativitással – igyekeznek a legjobb választási lehetőségként feltüntetni a várt jelentkezők irányába.

Amikor pihenőszobáról, rugalmas munkaidőről, otthoni munkavégzés lehetőségéről, munkahelyi bölcsödéről és még ki tudja miről esik szó, hirtelen nem is egyértelmű, hogy munkahelyi körülményekről és feltételekről vagy inkább egy hétvégi wellness program részleteiről beszélünk. Természetesen a jó munkahelyi légkör és körülmények – amibe értse bele mindenki a kedvére valót – fontos szempontok, de lassan a munkáltató és munkavállaló viszonya felborulni látszik, vagy inkább már fel is borult.

Klasszikus értelemben a munkavállaló munkaerejét bocsátja a munkáltató rendelkezésére, amiért bért kap. Természetesen az évszázadok során a fizetések nőttek, a munkaidő folyamatosan csökkent, javultak a munkahelyi körülmények. Messziről indultunk, és ahova a 21. század elejére értünk, egy hosszú fejlődéstörténet eredménye. Vitán felül áll, hogy van még hova fejlődni. Igaz ez különösen Magyarországra. Örök téma a bérek felzárkóztatásának igénye, főleg úgy, ha azokat az ingatlan és üzemanyag árakhoz mérve összevetjük a nyugat-európaiakkal. Hosszú és végeláthatatlan vita forrása, bármikor is kerüljön szóba. Ám most maradjunk a felvetett jelenségnél.

A magyar munkahelyek egy része lassan nem iroda, hanem mamahotel képét nyújtja. A munkáltató sokkal inkább emlékeztet egy gyermeke minden kívánságát mohón leső és kielégíti vágyó anyukára, míg a munkavállaló az anyukája szeretetével visszaélő, azt már-már kihasználó húszas-harmincas kisfelnőttre, nem pedig egy elkötelezett, a saját és munkahelye céljaiért küzdő dolgozóra. Természetesen tisztelet a kivételnek. Ma harc folyik a munkaerőért, és nem csak a „jó” munkaerőért. Azt minden bizonnyal túlzás lenne állítani, hogy a munkavállalók visszaélnek helyzetükkel, de az biztos, hogy élvezik azt, és a végsőkig feszítik a húrt. És ha mindez önmagában még nem volna elég, az tapasztalhatjuk, hogy egyes szakérők az employer branding zászlaját lengetve lassan a bőr forgószékhez való jogot is alaptörvényben kívánják rögzíteni.

Egy biztos, a lojalitás manapság nem érték, tény ugyanakkor az is, hogy a munkáltatók is későn ébredtek. A magyar munkavállalói lojalitást és a korábbi alacsony váltási hajlandóságot hamarabb kellett volna felismerni és értékelni. Manapság már kevés különbség is elég ahhoz, hogy a munkavállaló odébb álljon. Különösen igaz ez a mostani húszas korosztályra, akiknél a kényelem, a rugalmasság és a munkahelyi környezet elsődleges szempontok. Ha valami nem kedvükre való, felállnak és lépnek, és vissza sem néznek.

Mégis, ami ma a munkaerőhiányra fogva zajlik a munkahelyeken, az egy tragikomédia. Sokan egy cafeteria csomag összeállítására több időt és lelkesedét fordítanak, mint mondjuk egy prezentáció összeállítására. Egy felnőtt férfi akár heteket is képes eltölteni a céges autó konfigurálásával árlistákat bújva és vadul számolgatva a megadott kereten belüli lehetőségeit munkája végzése helyett. Lehet, hogy az államigazgatásban sokszor az adóforintokat herdálják, de hogy az üzleti szférában is a vevők és ügyfelek pénzéből lakatják jól a kiskamaszokat, az is vitán felül áll.

Már csak az a kérdés, hogy mi van a motivációval. Mi van a kihívással? Hivatástudatról ma már ritkán beszélhetünk, sajnos olyan már csak keveseknek van. De kihívás azért még akadhatna. Tényleg csak azért tanult és küzdött valaki az iskolában – ki milyen szinten és intézményben –, hogy aztán az áhított munkahelyét csak a körülmények és a juttatások alapján válassza ki? A feladat, a fejlődés, az alkotás már nem szempont, vagyis a kihívás már nem motiváció? Sajnos vannak erre utaló jelek. A baj az, ha a kihívás munkavállalói oldalon nem élvez prioritást, a munkáltató pedig el sem várja, akkor annak hiánya előbb vagy utóbb, de a teljesítményen is meglátszik majd. Előbb csak a munkavállalóén, aztán pedig a munkáltatóén. A teljesítmény csökkenése pedig automatikusan vonja maga után a vállalat hatékonyságának és versenyképességének csökkenését. Ezt az stádiumot viszont nem lenne szabad megvárni. Mert előbb vagy utóbb, de a mamahotelből is el kell menni.

humaneroforrasoptimalizalas.hu

Kapcsolódó cikk:

Magyar gazdasági csoda:kevesebb elvárás, magasabb fizetés