Munkavállalók százezrei, ha nem milliói fülének kedves hírtől hangos a hazai média az év vége felé: a jövő évben átlagosan (további) közel 10%-os bérnövekedésre számíthatnak a versenyszférában dolgozók. Igaz ugyan, hogy ez nem feltétlenül az év első napján, automatikusan következhet be, hiszen az üzleti tervek elfogadásától függően, az egyes cégeknél várhatóan év közben döntenek az emelésről és annak mértékéről. Mindez azt jelenti, hogy nem szakad meg a béreknek az idei évben már egyre több szektorban tapasztalt lendületes emelkedése, és úgy tűnik, hogy 2018-ban is a munkavállalókra nézve kedvező munkáltatói döntések születnek a bérezési tendenciákat illetően.
A munkaerőhiánynak kétség kívül megvannak a maga előnyei. A fizetések általános emelkedésén túl kifejezetten pozitív hatást gyakorol a foglalkoztatottak körének bővülésére. Egyrészt a pályakezdőknek sokkal nagyobb, könnyebb és gyorsabb lehetőségeik nyílnak az elhelyezkedésre, másrészt – örömteli módon – az idősebb, 50-es és 60-as korosztályra is felszívó hatással van. Ebben a megközelítésben a munkaerőhiány keltette vákuum a pályakezdők esetében egy erőteljes bevonzó, míg az idősebbek esetében visszaszívó hatással bír. Ez a jelenség éppen abban a kereskedelmi és szolgáltatói szektorban jelentkezik a leglátványosabban, amely a legtöbbször és legsűrűbben hallat magáról a bérek folyamatos emelése kapcsán.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az elmúlt 1-2 évben tapasztalható, adott szektorban akár évi több alkalommal is végrehajtott béremelések sem az inflációkövetéssel, sem pedig a teljesítmény elismerésével, vagyis a korábbi évek, évtizedek béremeléseinek – már ha egyáltalán voltak ilyenek – indokaival nincsenek kapcsolatban. Hiszen infláció gyakorlatilag nincsen, az ország több millió munkavállalójának teljesítménye pedig biztosan nem nőtt a béremelésekkel azonos mértékben. Sőt, vélhetően az semmivel sem több vagy jobb, mint 2-3 évvel korábban volt. Mindez csak megerősíti, hogy napjaink béremeléseinek egyetlen és kizárólagos indoka a munkaerőhiány. Más szóval a munkáltatók azon szándéka, hogy mindez eszközzel megtartsák a már meglévő munkaerejüket, illetve hogy mindent megtegyenek annak megelőzésére, hogy elveszítsék azt. Ez pedig semmi egyéb, mint pánikreakció.
Ebben a megközelítésben – bármilyen durván is hangzik – a béremelés nem más, mint egy félelem generálta, ám ezzel egyidejűleg mégis józan és tudatos munkáltatói reakció. A korábbi években a vállalatok dúskáltak az álláskeresőkben, így nem is voltak rákényszerülve a bérek ilyen – vagy egyáltalán bármilyen – mértékű emelésére. A jelenlegi helyzetükben viszont kényszer hatására, saját gazdasági érdekeiket felfogva és azt szem előtt tartva cselekednek. A bérnövekedési tendencia tehát pontosan addig tart, ameddig azt a munkáltatói érdekek és szándékok megkívánják. Amint a munkáltatói szempontok változnak, a munkaerő megtartását célzó béremelések is nagy valószínűséggel megszűnnek.
Éppen ezért egy pillanatra érdemes lenne kiszakadni ebből a mámoros, álomszerű állapotból, és belátni, hogy egyszer bizony vége lesz a bérek (ilyen arányú) emelkedésének. Ugyanakkor az is valószínű, hogy ettől nem a közeljövőben kell tartani, ugyanis a munkáltatók és a munkavállalók jelenlegi viszonya leginkább az udvarlás kezdetére jellemző „marketingidőszakhoz” hasonlítható. A munkáltató, mint egy lelkes udvarló, mindent megtesz a kiválasztott munkavállaló megszerzésére és megtartására. Folyamatosan bért emel, különféle plusz juttatásokat talál ki, oktatást és családi napot szervez, óvodát és játszóteret épít, és még sorolhatnánk.
Ezek persze mind jó és fontos elemei a korrekt munkaviszonynak, csak nem kellene őket túlzásba vinni, mert utána fájni és hiányozni fog ezeknek az extra juttatásoknak a csökkenése, elmaradása. A baj az, hogy jelenleg mindkét fél túlzásba esik: a munkáltató azzal, hogy kifordul pozíciójából, szinte meghunyászkodva keresi a munkavállaló kegyeit, míg a munkavállaló azzal, hogy el sem gondolkozik annak a lehetőségén, hogy a saját tudásán, képességén és teljesítményén kívül esetleg más oka is lehet ennek a babusgatásnak.
A rossz hír az, hogy ez az idilli állapot egyszer véget ér, és akkor át-, vissza- vagy helyére billenek a dolgok, kinek ahogy tetszik. A munkáltató már nem lesz olyan figyelmes, a munkavállaló meg majd becsapva érzi magát. Pedig a munkavállalónak csak józannak kellett volna maradni és tudnia, hogy ez a túlzott rajongás csak a marketingidőszaknak volt betudható.
Kapcsolódó cikkek:
